Én és a tai-chi…

Én és a tai-chi…[1]

A kezdetek…

A kíváncsiság vitt le az első tai-chi edzés megtekintésére és az, hogy mindig is csodáltam és tátva maradt a szám, amikor filmeken láttam ezt a mozgásformát. A lehetőség, hogy egy tai-chi edzést megtekinthettem olyan volt mintha a saját „bakancslistám” materializálódott volna. Sok mozgásformát kipróbáltam már és egyik mellett sem tartottam ki sokáig. Egyik sem kötött le hosszú távon. Hallottam a tai-chi jótékony hatásairól és gondoltam ennek is adok egy próbát. Ma már ennek 1 éve. Kitartottam és kitartok a nehézségek ellenére.

A folytatás…

Számomra nem könnyű az út, a tai-chi útja, de megyek rajta. Élethelyzetből adódó külső körülmények és talán még jobban önmagam nehezítem, nehezítettem a saját utamat. A mozgásformával való kapcsolatomat és ezáltal a magamról, teljesítményemről, képességeimről alkotott gondolataimmal, érzéseimmel azt gondoltam egyedül vagyok és unikális amit gondolok, de rácáfoltak, hogy nem és sokan ugyanazt gondolják. Nem a mozgások gyors tanulása az erősségem és a mozgáskoordinációm sem túl fejlett. Homlokegyenest mások az erősségeim és az erősségeim mentén, azon „megoldási stratégiák” útján próbáltam (és részben még most is így csinálom, mert nehéz levetkőzni a régi szokásaimat, gondolkodásmódomat) elsajátítani a formákat, annak ellenére, hogy a tai-chi-t nem „agyból kell megoldani”. Nem kell rajta gondolkodni, hogy mi után, mi jön, hanem a testnek kell egyszerűen követnie az íveket, lépéseket, a „hullámzást” és nem kell foglalkozni a külvilággal a gondolatainkkal. Az első tai-chi edzéseket élveztem, aztán megnyilvánult az egóm, az általa gyártott gyengeségeimmel, az általa tartott hibáimmal szembesültem és ezáltal korlátoztam magam és már egyáltalán nem élveztem az edzéseket. Ekkor a kitartás lett a társam és tudtam, hogy egyszer át kell lendülnöm a holt ponton. Egyszer az egómnak meg kell törnie. Ez egy folyamat. Voltak jobb pillanataim az edzések során és kevésbé jók. Ellenálltam, nem voltam képes a befogadásra és a rendszeres gyakorlásra, új viselkedés formákkal szembesültem, és egyáltalán nem szerettem, hogy a mozgásforma által az egóm elkezdte nagyítani a dolgokat bennem, egyre erősebben mutatta korlátaimat. Olyan érzés volt, mint amikor folyamatosan a hibáimmal szembesítenek, amikor belenyomják az orromat az általam gyártott ürülékembe. Volt, hogy elmenekültem (szó szerint). De akkor is mi elől futottam? Saját magam, a változás elől, azelől, hogy megtörjem az egómat. Önkénytelenül elkezdtem összehasonlítani magam másokkal (mert az életben is mindig ezt teszem, valamihez képest viszonyítok) és ettől rosszul éreztem magam.

És ez még csak az út eleje, valami újnak a kezdete…

Változást szerettem volna és ma is ezért csinálom. Hogy hol tartok ma? Elkezdtem az első 100 napos kihívásomat. Minden alap és rendszeres gyakorlás nélkül. Úgy éreztem, hogy itt a nagy lehetőség, az utolsó lehetőségem, hogy levetkőzzem, elhagyjam a régit és valami új lépjen a helyébe. Idő kell míg az ember felismer, megtapasztal olyan dolgokat amit más régi gyakorlók, vagy az edzője mond. Kell a „saját bőrön tapasztalás”, a belátás. Valami elindult, valami más nyit magának teret. Türelem, kitartás, nyitott elme és lélek kell, hogy végig tudjunk menni az úton.

Az a „valami” vagy inkább „valaki” plusz…

Farkas Gábor Viking, A TANÍTÓ, Az EDZŐ, aki mindenkit kísér az úton. Engem is másokat is. „Társul” szegődik kinek hosszabb, kinek rövidebb időre az életébe. Mindig lehet hozzá fordulni, kérdezni. Mindig tud olyat kérdezni, ami a látszólagos dolgok mögé mutat. Néha meghökkentőek a kérdések, hogy ezt honnan tudja, vagy gondolja. Néha elgondolkodtatóak. Meghallgat és ha kell százszor is elmondja ugyanazt. Sosem láttam türelmetlennek, sosem zavart el azért, mert már megint nem gyakoroltam és sosem ítélkezett felettem. Azt hiszem Ő is kellett ahhoz, hogy folytassam ezt az utat.

Van akinek más az útja, a tapasztalása, az enyém ez volt.